Takács Imre József Attila díjas költőről

2001. június 28. 75 éve született Takács Imre József Attila-díjas költő, író Ágh István Az anyag álomfejtője Bulgáriai utunkból lófejet formáló márványkövet hozott haza, hogy fölállítja majd pákozdi szőlőjében, akár egy modern szobrot. Nem tudom, mi lett vele? Azt sem tudom, szüretelt-e arról a szőlővesszőről, a nekem ajándékozott zalagyöngyéről, melyet neki adtam tovább, mert nem lehetett az első emeletről fölnevelni. Emlékeim barátság-töredékek. Most már utolsó beszélgetésünk az az órányi együtt utazás Fehérvárig, mikor egy talpas vasfeszületet rakott ki közénk a kupé asztalkájára, s anyagát, olcsóságát fennhangon dicsérte. Később a fehérvári kiállítás megnyitásán már nem szólt, ült a közönség szélén, mintha valami baja lenne velem, s nem értettem, miért büntet oktalanul. Pedig előbb még levelet írt, megköszönte a róla elmélkedő írásomat, melyet már föl kellett olvastatnia, és írni sem látott rendesen, fölidézve azt a régebbi megvallást, miszerint olyanok az erek a fejében, akár egy mésztelep. Akkor még nem fogtam föl a pokoli következményeket, hogy az élet sorvadására a művek elkövesedése következik. Már a nyolcvanas évek vége felé megjelent prózakönyvéről írva meg kellett állapítanom, a Poeta Benedictust senki sem méltatja, s mintha ő is kikerült volna mindenestül az irodalmi köztudatból. S nem értettem, miért? Hiszen a legjobb költők közül való, s megírt egy olyan regényt, A csillagok árulását, amelynek a magyar irodalom törzsanyagában van a helye.Ami a kilencvenes évek csöndjét okozta, ráadás csupán az előbbi harminc esztendőre, de ekkor már egybeesett az általános kitagadással. Nem kímélve azokat sem, akik a magyar irodalmi hagyományból újítottak forradalmasan klasszikusat. Mindannyian a népből érkeztek, első nemzedékbeli értelmiségiek, s emiatt mintha megbélyegzés lett volna származásuk és munkásságuk a posztmodern viszonyok között, akiket épp azért emeltek föl az alsóbb osztályokból az ötvenes évek elején, hogy a rendszer értelmisége legyenek a polgárság helyett. De olyan szolgálatra kényszerítve, amelynek gyalázatával egyszer csak szembe kellett találniuk magukat. Emberi, művészi válságba kerültek, s nagyot alkottak Juhászék, Nagy Lászlóék a megrendítő katarzis által. Ám a következő csapatnak, Takács Imrééknek, még a katarzis tisztítótüze is úgy adatott meg, hogy megritkult az oxigén, megfogyatkozott közvetlen elődeik lángjában.Takács Imre kezdeti írói önazonossága rövid ideig tartott, az 1955-ös Zsellérek unokája kötetig, az 59-es Kőangyal verseinek feléig, s A csillagok árulása című regényig.