Egy igaz történet
1 . rész
Ez a történet 1945-ben kezdődik. A Lemli család ott élt Apatinban, az akkori Jugoszláviában.
Ott volt a hazájuk, egy szép családi házban éltek.
Ekkor itt komoly harcok voltak, az egyik héten német fennhatóság, míg a másik héten már az oroszok uralták a területet. Ez néhányszor lejátszódott. Ahogy az oroszok tartósan uralták már a terepet, jöttek a jugó partizánok és átvették a hatalmat Apatinban és a környéken. A szerb partizánok elkezdték a “tisztogatást”. Azok a lakosok, akiknek a neve német(vagy hasonló) volt, elvitték táborokba.
A láger egy másik helyen, egy faluban volt. Egyszer ugyan valamilyen okból visszaengedték a Lemli házaspárt a lakóhelyükre, a házukba, de később újra deportálták őket. Valószínű megtetszett a házuk egy “hős” szerb partizánnak, és kiutalták neki. (Az később, a 60-as években kiderült, hogy 1946-ban egy szerb partizánnak utalták ki a házukat)
A második deportálásnál (1946-ban) a Lemli családnak már volt egy gyermekük, Dani. Ő öt hónapos volt ekkor, emiatt bizonyos kedvezményeket kaptak az elhurcolásukkor.
Több dolgot vihettek magukkal, mint a többiek : például egy babakocsit is. Ez a babakocsi lett bizonyos szempontból nekik egy “mentőkocsi” a túléléshez. Ebben a gyerekkocsiban el tudtak rejteni olyan tartós élelmiszereket, mint sonka, kolbász, szalonna. Át tudták az ellenőrzéseken vinni a lágerba. A többi szerencsétlen csak egy koffert vihetett magával, de élelmiszert nem. Ha találtak valamilyen élelmiszert, akkor azt megtorolták a partizánok.
Képzeljék el ezt helyzetet: tél van, tíz kilométert gyalogolni az ismeretlen lágerba 5 hónapos bébivel, elveszteni mindenüket, és miért ? Német neve volt a mamának: Winter és nem eléggé szerb a papának: Lemli. Ez szomorú és felháborító.
Az utazásuk a Lemli családnak a lágerba nem volt olyan rossz, mit a többi szerencsétlennek. Egy lovas szánkó is ment a csoporttal, mely a csomagokat vitte, ezen tudott a mama a gyerekkel együtt utazni.
A történetet mama 1997-1999 közötti elméséléseiből jegyeztem le (rövidítve).
Lejegyezte: Zámbó János
- folytatása következik -
Egy igaz történet
2 . rész
Ott, ahol a láger volt, abban a faluban, sok üres ház volt melyeket teljesen kifosztottak a háború alatt. Ezekben szállásolták el a csoportokat, ahol az egyedüli bútor a földre hányt szalma volt. A papának volt egy jó szakmája, ő borbély volt, felajánlotta, hogy hajukat nyírja és borotválja az õröket és a lágerlakókat. Ezért ők egy normál családi házban lakhattak a gyermekkel, ott ágyban alhattak és asztal és szekrény is volt. A mama ezért segített a háziasszonynak a házimunkákban
Itt mondhatni rendes ételt kaptak, de elég keveset és nem volt tej, tojás, fehér kenyér. Ezekre a gyermeknek (és az anyának is) szükséges lett volna.
A szalmán alvók valami rossz löttyöt kaptak csak étkül. Ahogy az első részben írtam, a "menőkocsiban" volt egy kis tartalék, ezt cserélték el a falusiakkal tejre, tojásra, normál kenyérre így a gyermek és anya is tudott megfelelően táplálkozni.
Amikor az őrzés már nem volt olyan szigorú, azt a hírt kapták, hogy át lehet szökni Magyarországra. Azt gondolták a szülők, hogy ezt a sanszot nem szabad kihagyni.
A Magyarországra átszöktetésért egy bizonyos összeget kellett fizetni.
A szervező-átkisérő egy őr volt civil ruhában (felismerték). Úgy 20-30 személyt gyűjtött össze, de feltétel volt a gyorsabb haladás miatt, hogy mindenki csak egy csomagot vihet, bébit pedig a sírás miatt semmiképpen. Azért ajánlott a papa háromszoros pénzt, hogy mégis mehessenek, a gyermekkel együtt.
A történetet mama 1997-1999 közötti elméséléseiből jegyeztem le (rövidítve).
Lejegyezte: Zámbó János
- folytatása következik -
Egy igaz történet
3 . rész
Volt még egy probléma. A gyermek miatt több csomagjuk volt mint a megengedett. A papa viszont talált egy fiatalembert, akinek nem volt elég pénze, a Lemli család kifizette az ő részét is, ezért ő vitte a plusz csomagot. Jól döntöttek, így a csoporthoz kapcsolódva elindulhattak
A határon való átgyaloglás problémamentes volt. Ezt az utat éjszaka tették meg. És itt voltak Magyarországon, kevés pénzzel, lakás, útlevél, munkahely nélkül, egy nagy sötétségben. A jövő teljesen bizonytalan.
Láttak egy gyenge fényt, nem túl messze, ez egy tanya volt. Ott kaptak néhány napra szállást, és élelmet. Ez a tanya körülbelül 10 kilométerre Hercegszántótól, a a határ közelében volt.
Bementek a községbe , ott találkoztak egy pappal. Ez a pap korábban Apatinban a plébánián volt.Ő lett a mentőangyaluk, aki egyengette tovább az útjukat, tanácsokkal és egyebekkel segítette őket. Így volt szállásuk és kaptak magyar igazolványokat, mivel a papa szerencsére tudott magyarul. Lehetőségük lett így Magyarországon belül bárhova szabadon utazniuk.
Ott Hercegszántón csak néha kaptak munkát, a pénzük vészesen fogyott.
Valamit kezdeni kellett, és dönteni , hogyan tovább.
Vettek egy vonatjegyet, jó hosszú kilométerest, és elindultak. Jó ideje utaztak már, ekkor egy állomáson kinézve az ablakon, úgy gondolták itt leszállnak, körülnéznek. Ez az állomás Balatonboglár-Balatonlelle volt. Elindultak Boglár felé. Sétáltak a főutcán és találkoztak egy szimpatikus fiatalasszonnyal, akit megszólítottak.
A történetet mama 1997-1999 közötti elméséléseiből (rövidítve) jegyeztem le.
Lejegyezte: Zámbó János
- folytatása következik -
Egy igaz történet
4 . rész
A mama kérdezte őt: hol tud a család szállást kapni? Az asszony azt válaszolta, hogy van nekik egy üres szobájuk, de sajnos teljesen üres. Oda mentek és hamarosan lett ágy és asztal a szobában, a szomszédok adtak. Később már volt szekrény és egyebek is. A mama besegített a fiatal házaspárnak, főzött és vigyázott a kicsinyükre.
Az egyik nap séta közben a mama és a papa meglátott egy borbély üzletet. A papa kérdezte a mestert, hogy mivel ő fodrász, tudna-e munkát adni neki. A mester örült, a család pedig szerencsés és boldog volt, hogy találtak munkát. Végre jobb idők jönnek ezután.
Ebben az időben divatba jött a rövid haj a lányoknál, minden fiatal leány le akarta vágatni a hosszú haját. Emiatt a fodrászoknak sok munkájuk volt. Ez tartott vagy három hónapig. Az alábbiak miatt vált a helyzet rosszabbá: majd minden lány már rövid hajú volt, valamint az időjárás elromlott megjött az késő ősz. A Balaton nyáron sok-sok vendéget vonz, de télen szinte kihalt. Így akkor már nincs munka, nincs pénz sem.
Következő lakóhely Karád volt. Itt született a leányuk Rozália,1949-ben.
Ez a község sem adott biztos megélhetést tartósan, így néhány év után amikor hírt kaptak, hogy Csór mellett biztos állást és jó fizetést lehet kapni.
Útra keltek ismét és Csóron kerestek lakóhelyet. Itt már jobb körülményeket tudtak biztosítani a családnak, állást kaptak Inotán az erőműben. Az erőműben évszaktól függetlenül volt munkahely. Itt Csóron született harmadik gyermekük Ferenc, 1954-ben.
VÉGE - /Még lesz folytatás, csak vissza kell emlékezni és leírni /
A történetet mama 1997-1999 közötti elméséléseiből (rövidítve) jegyeztem le.
Lejegyezte: Zámbó János / a Mama veje/
Bory-vár /Máriavölgyi út /
A székesfehérvári Bory-vár Bory Jenő építész és szobrászművész alkotása. 1923-ban kezdte el építeni, és 1959. szeptember 19-ig, haláláig építette. A várat Bory Jenő egymaga építette, saját tervei alapján. Érdekesség, hogy a vár alapanyaga beton, amely anyag alkalmazásában úttörő volt. A művész a Budapesti Műszaki Egyetem Építészmérnöki karán oktatott, de jelentős szerepet töltött be, mint képzőművész is.
A vár stílusa a középkori skót "szellemkastélyok" emlékét idézi. Itt találhatóak a művész szobrai, festményei, valamint kortárs magyar alkotók művei is. Az épület szerkezete bonyolult, zegzugos, minden része meglepetést rejt. Pl.: a vár tornyaiba vezető csigalépcsők mellett beugrók nyílnak, amelyekben a művész alkotásai vannak elhelyezve. A Százoszlopos Csarnokban találhatóak a történelmünk nagy alakjainak szobrai.
Szép kilátás nyílik a városra a vár tornyából. A várat liget öleli körül, a hely kiválóan alkalmas hétvégi kirándulásokra. A vár ma is a Bory család tulajdona és lakóhelye.
Könnyen megközelíthető gépkocsival és autóbusszal egyaránt. A helyi járat (26/a) a vár közelében áll meg.
Petőfi szobor
